Ami 2009-ből kimaradt. 5. rész. H1N1

Sokan kérdezik, mi a helyzet itt a sertésinfluenzával. (swine flu)

Írországban nincs olyan hisztéria körülötte, mint otthon, legalábbis amit magyar újságokból leszűrök.

Itt előbb jelentkezett; többen haltak meg, mint Magyarországon; Amerika is közel van, ahonnan az egész mizéria jött; nem kapcsolódott hozzá semmiféle cégnek semmiféle titkolózása; vitamingyártó cégek sincsenek itt tömegével, akik saját jövedelemük fokozása érdekében, kihasználva a járványt, ellenkampányba kezdtek volna; valamint az írek nem fogékonyak olyan mértékben a konspirációs teóriák kieszelésére, mint a magyarok ezzel kapcsolatban is.

A férjem a cégnél rendezett oltáson kérte a vakcinát, mivel elég nemzetközi a vállalat, és rengeteg helyen megfordulnak a munkatársai mind magánemberként, mind üzleti ügyekből kifolyólag.

A gyerekeket januárban oltják az iskolában, de még nem kaptunk róla tájékoztatást.

Eddig a krónikus betegeket, az időseket, az egészségügyi dolgozókat, a kismamákat és a kisgyerekeket oltották be.

Az egészséges felnőtt korosztály majd a végén jön.

Amellett, hogy falom a citrusféléket, én is kérni fogom.

Ami 2009-ből kimaradt. 4. rész. Nemzeti "hagyományok"

Már régóta meg szerettem volna említeni az írek egyik rossz szokását, melyről hírhedtek is, és sajnos igaz. Hogy isznak. Nem keveset. Sokat.

Kezdik a tinédzserek. Van szerencsém szombat esténként keresztülmenni a belvároson, és látni az arany ifjúságot. A lányok egy szál selyemruhácskában, melyből minden fontos testrészük kilátszik, mert hát melegük van attól a pár deci vodkától, amit kezdő rúgásként benyakaltak. Közben rajtam harisnya, nadrág, nagykabát, sapka, sál, kesztyű; mivel fúj a hideg szél.

Az egyik ismerősöm a Mekiben dolgozik, és mivel erős kezű nőci, gyakran teszik be éjszakára, hétvégére. Neki is vodkás sztorijai vannak. Ez a menő. A lányok, akár már 12-13 évesen is, az előbb említett öltözetben csoportosan bevonulnak a vécébe, és igyekeznek minél gyorsabban egy fél üveg, van aki egy egész üveg vodkát magába borítani a hatás elérésére. Szerintem ez már maga az alkoholizmus. Nyilvánosan nem mernek inni, mert fiatalkorúak elvileg nem is vásárolhatnak alkoholt. Valószínűleg idősebbek szerzik be nekik. Ez az ismerősöm rendszeresen megment lányokat az alkoholmérgezéstől, beléjük töm egy rakás jó zsíros sült krumplit, meg kitessékeli őket a hidegre. Volt, hogy a rendőrséget is hívnia kellett. Pedig ez az egyik legjobb környék Dublinban. Hogy a szülőknek ez hogyan nem tűnik föl, nem értem. :(

A rendőrségtől félnek. Már olyat is láttam, hogy a rendőr elvette az üveget, és kiöntötte az utcán.

A fiúk csak simán isznak. Főleg Guinnesst.

Azt olvastam nemrég, hogy minden 10 ír nőből 4, minden 10 ír férfiból 6 küzd az alkohollal.

Nagyon magas az alkohol ára, az utóbbi évben pedig a jövedéki adók még drágábbá tették . Az írek tehát tömegesen jártak át Észak-Írországba (Nagy-Britannia) alkoholért az utóbbi hónapokban, addig-meddig, míg a kormány lecsökkentette karácsony előtt az alkohol adóját. A nép kiharcolta. Ugyanis, ha már átmentek Észak-Írországba, akkor ott is vásároltak be, itt meg haldoklik a kereskedelem.

Itt láttam életemben először babakocsit toló kismamát matt részegen. Sajnos nem is egyet. A szívem szakadt meg. Magyarországon ilyennel még soha nem találkoztam.

Ami 2009-ből kimaradt. 3. rész. A másik oldal

Most jött el az idő, amikor úgy éreztük, az életünket eléggé megkönnyítené, ha lenne egy autónk.

Eddig azért jól elvoltunk, gyakorlatilag minden a közelben van, ami fontos: az iskola, az uram munkahelye, bolt. Azonban egyre több járkálnivalónk akadt mostanában más városrészek felé is, és a tömegközlekedés kevésbé alkalmas arra, hogy időt spóroljunk. A szerencsésebbek olyan helyen laknak, ahol van dart (HÉV-szerű vasút), vagy LUAS (villamos), de sajnos mi pont nem ilyen helyen lakunk. A buszok nagyon jók, csak épp mindegyik mindenhonnan a belvárosba tart, szóval ha keresztbe akarunk menni a városon, csak többszöri átszállással és hosszas várakozással lehet eljutni A-ból B-be.

Így aztán rávettük magunkat egy kis autóra. Nem új a drága, nincs is extrákkal felszerelve de klímára nincs és valószínűleg nem is lesz szükségünk, viszont a fűtés isteni, és van air bag. A gps pedig elmeséli nekünk, merre menjünk.

A használt autók nagyon olcsók Írországban, kábé feleannyiba kerülnek, mint otthon. Nincs is státuszszimbólum értékük, munkaeszköz. Megfigyeltem, hogy nem ciki férfiaknak sem kis autóval mászkálni, meg nők is vezetnek nagyokat. Inkább az a szempont, mire kell a kocsi. A nagycsaládosoknak és a hegyen lakóknak terepjárójuk van, az egyedülállók kis városi kocsikkal közlekednek. (Nem láttam még kigyúrt kopasz alakokat fuxszal a nyakukban nagy sötét autóban tuctuczenét hallgatva bekanyarodni index nélkül.) Úgy hallottam, egyedül az évjárat volt eddig a menőzés netovábbja, volt aki január elsején már elérte, hogy újévi rendszáma legyen. Most már ez se nagyon szempont, mert alig vesznek új kocsikat az emberek.

Ami drága itt, az a road tax vagy motor tax (útadó), kb 300 euro egy évre, cserébe jók az utak, és folyton érzi az ember, hogy dolgoznak rajta, és nem csak toldozgatják. Drága még a biztosítás, egy kezdő évi 1300 eurót is fizethet biztosításra évente. A jó hír, hogy az otthonról hozott bónuszokat itt is elfogadják, így mi 350 euróból kijövünk. Ja, és csak az vezetheti itt az autót, aki vezetőként meg van nevezve a kocsi biztosításán.

Akkor kezdődik az izgalom, amikor az ember beül a kocsiba, és elkezd vezetni. Mert ugye itt minden a másik oldalon van. A forgalom még hagyján, mert a buszon ülve simán hozzászokik az ember; ha pedig benne vagyunk a forgalomban, minden adódik magától.
A kocsi kezelése azonban elég vicces volt. A váltót állandóan a másik oldalon kerestem az elején, így viszont rendre jól bevágtam a kezem az ajtóba, mert ugye az volt ott. A középső tükröt is mindig a másik oldalon kerestem, de ott meg az ablak volt található, szóval jókat mulattam magamon. Aztán rájöttem, az a titka az egésznek, hogy a bal kezünket ott kell tartani a váltón, így könnyebb megszokni.

Az írek sokkal lassabban vezetnek, mint a magyarok. Meg is van az okuk rá. Itt aztán jól behajtják a büntit gyorshajtásért. (= 80 euro azonnal, 2 büntetőpont, ami aztán a biztosítás árán is jó nagyot dob.)
Őket arra nehéz rávenni, hogy ne igyanak vezetés előtt. Bünti ide vagy oda, ez itt társadalmi probléma. Különösen ünnepek előtt nagyon sok az ellenőrzés, és a never drink and drive (ittas vezetés elleni) reklámkampány. Ilyenkor intenzíven reklámozzák a taxikat, amiből rengeteg van Dublinban, és a tarifák is elviselhetőek az itteni fizetésekhez képest. Mondjuk itt se olcsó. Szerintem budapesti árak vannak, de nem vágnak át. Elérték a sok reklámmal és ellenőrzéssel, hogy amióta statisztikákat vezetnek, az idén történt a legkevesebb baleset az utakon.

Már úgy érzem, kezdem megszokni a vezetést, megint tudok finoman váltani, benzintakarékosan vezetni, parkolni.

A tájékozódás mindig is nehéz volt nekem, de a gps sokat segít. Persze az új körforgalmak és néhány új út nincs rajta, de akkor azért kitalálom, merre menjek. Szerencsére vannak táblák is, és olvasás-szövegértésből nem vagyok rossz.

Ami 2009-ből kimaradt. 2. rész. Kemény idők

Na igen, itt is kemény idők járnak. A kolbászból készült kerítést el lehet felejteni. Rengetegen elvesztették a munkájukat, és még el is fogják; és bár azt mondják, a válságból kifele megy Írország is, ez egyáltalán nem látszik meg rajta.

Az emberek spórolnak, ahol tudnak. Nagyon sok családban az idén csak annak adtak ajándékot, akit kihúztak a kalapba dobott nevekből.


Az ősszel nagy árvíz sújtotta Galwayt és főleg Corkot. Egy csomóan elvesztették otthonukat.


Az egyházban kirobbant a botrány megint, amiről már májusban jeleztek. A szerzetesrendek túlkapásai után most a dublini érsekség papjainak nagy részéről derült ki a Murphy Report kapcsán, hogy gyerekeket bántalmaztak. A legnagyobb felháborodást az keltette, hogy a feljebbvalók tudtak róla, de hatalmukban volt még rendőrségi nyomozásokat is leállítani annak érdekében, hogy az egyház jó hírét megvédjék. A rendőrség és az állami szervek pedig asszisztáltak ehhez. Általában plébániáról plébániára pakolgatták az érintett papokat, akiknek nem a valós neve szerepel a nyilvánosságra hozott tanulmányban, sokakat pedig Afrikába helyeztek át. Karácsony környékén 3 püspök is felajánlotta lemondását a pápának. Az egyikük, Dr Moriarty azt is hozzátette, hogy amikor püspök lett, tiltakoznia kellett volna az "eluralkodott kultúra" ellen. (“However, with the benefit of hindsight, I accept that, from the time I became an Auxiliary Bishop, I should have challenged the prevailing culture.”) Következésképp ez az egész gyakorlatilag elfogadott tény volt egyházi berkekben. És a többi érsekségben még nem is történtek vizsgálódások.


Ezrek hagyták el az országot, akik munkavállalás céljából az utóbbi években érkeztek. Akik pedig csak az utóbbi hónapokban próbáltak szerencsét, azok közül is a legtöbben hazatértek, mert felélték a pénzüket, állást pedig nem találtak.

Az írek is elkezdtek elszivárogni az országból. A legutóbb a rádióban a magasan képzett kórházi személyzet csökkenő létszámáról beszéltek. És hát könnyen mozognak, angolul beszélnek, és van egy csomó rokon az USÁ-ban is, meg Kanadában is.

Az írek rendkívül elégedetlenek és dühösek a kormányukra, hogy képtelen a munkahelyteremtésre koncentrálni.


Én pedig ebben a helyzetben próbáltam szeptembertől munkát találni. Okulásként elmesélem a történetemet.

1. Először is tudni kell CV-t írni. Én már tudok, van is legalább 5-féle, amelyet mindig újraírok, amikor egy bizonyos állást megpályázok, mindig azt hangsúlyozva, kiemelve benne, amit elvárnak az állás kiírásánál.

2. Szakmai önéletrajzot kérnek, rövidet, áttekinthetőt, relevánsat.

3. Angolul tudni kell. Szeretném azt a mítoszt is eloszlatni, miszerint a nyelvtant nem kell tudni. Aki office munkát szeretne, a legjobb, ha tökéletes angolsággal beszél, igyekezve megérteni a dialektusokat is. Ez nem vicc, tényleg.

4. Ha nem tapasztalt informatikus az ember, aki multinacionális cégnél nemzetközileg elismert referenciát tud felmutatni, az a diplomáival semmit sem ér. Sokkal fontosabb egy nemzetközileg elismert (=angol nyelvű ember által írt) referencia, mint az összes diploma. Az összes diplomás ismerősöm áruházi kasszásként kezdte.

5. Annyian jelentkeznek egy állásra, hogy az esély nagyon kicsi, és először az íreket veszik fel.

6. Esélye még annak van, aki szakmailag olyat tud, ami kevés van a piacon.

Ezek után próbálkoztam oviban (oda túlképzett vagyok, bár nagy kedvem lett volna hozzá); a nyelvtudásommal customer service és adminisztációs állásokra jelentkeztem, ahova nem kellett speciális szakmai tudás, és egyébként is van az elején tréning, - válaszokat sem kaptam. Volt, hogy a meghirdetett álláshoz egyszerűen nem tartottak interjúkat (ezt egy ott dolgozó magyartól tudom, aki rém dühös volt, mert az ő teamjüknek kellett így több ember munkáját elvégezni). Volt, hogy egy neves biztosító cég hr-esével már megbeszéltük az interjút, megtanultam a cég honlapját angolul, németül, már ültem a buszon odafele, kiöltözve, felkészülve, amikor kaptam a telefont, hogy törölték az interjút. Ott álltam tele információval bennemragadva. Azt is hallottam, hogy nem csak én jártam így. A bocsi e-mail 1 hét múlva érkezett meg, hogy majd visszatérnek rám, azóta se hallottam róluk.

Ilyen körülmények között találtam rá egy olyan hirdetésre, ahol magyar tolmácsot keresnek tolmács vagy nyelvi végzettséggel. Jelentkeztem rá, bevallván, hogy igazából csak németből van némi tapasztalatom a tolmácsolásban, de nem szinkrontolmácsként. Rögtön fel is hívtak, volt egy telefonos interjú, azonnal felvettek, 10 perc múlva e-mailben el is küldték a szerződést.

Ez egy nagy cég, szerencsém is van, hogy bekerültem, tulajdonképpen azt csinálhatom, amire képeztek. Szóval egy szót sem szólhatok. Az egyetlen hátránya, hogy nagyon kevés munkát jelent.

A munka jellegéről: olyan magyaroknak, németeknek segítek, akik nem tudnak angolul, és pl. a kórházi személyzettel, vagy a rendőrségen, munkaügyi központban nem tudnak kommunikálni. Akkor hív a cégtől valaki, megbeszéljük az időpontot, odamegyek, vagy telefonon fordítok. Kábé kéthetente egyszer.

Elég izgalmas, és sokat lehet belőle tanulni, de nem lehet vele sokat keresni. Azonban egyáltalán nem panaszkodom, a jó oldalát nézem: lehetőségem van a fejlődésre és ír referenciát is szerzek vele.

Ez után az év után egy boldogabb, békésebb, kevésbé komplikált új esztendőt kívánok mindenkinek.

Ami 2009-ből kimaradt. 1. rész. Trim-tiriri-rim

Trim

Elég sok eseményt terveztem megörökíteni még 2009-ben, de valahogy vagy nem volt rá kellő mennyiségű időm egyhuzamban, vagy egyszerűen nem volt hangulatom az íráshoz.

Ezt pótolandó, most írok pár fejezetet elhanyagolt múltunkról.

Októberben, egy szép, napos Bank Holiday napon kirándulni voltunk a Boyne folyó melletti Trimbe.

Ez egy erőd, vagy vár, melynek története az 5. századra nyúlik vissza. Nyugat-Európa legnagyobb normann vára. Az épületet úgy hozták helyre, hogy megőrizték az eredeti szerkezeti megoldásokat, és az idegenvezetés során erre teszik a legnagyobb hangsúlyt. Ugyanis nem sok vár maradt ilyen szempontból érintetetlen, a történészek számára ezért igen jelentős.

Csak egy ilyen szerkezeti csemegéről: A csigalépcsők úgy lettek kialakítva, hogy kellően szűkek legyenek, csupán egy ember fért el egy fokon, méghozzá úgy, hogy aki felülről lefele jött, vagyis aki védte a várat, annak szabad volt a jobb karja, vagyis elő tudta rántani a kardját. Aki alulról támadott, annak a jobb kezét a csigalépcső központi oszlopa akadályozta, nem lehetett sikeres a támadása.

A balkezesek meg úgy jártak. :(

Barátunk lefelé, védekező, vagyis győztes irányban :)

Szerkezet

A turisták számára pedig nagyszerű látvány maga az épület.

A vadregényes vár

Az egész komplexum védekezés céljából épült, ez látszik rajta. Mondjuk nem szívesen éltem volna benne, mert a komfortnak nem sok jele mutatkozott meg benne. A tisztálkodás gyakorlatilag nem nagyon létezett a középkorban, a fűtés pedig összesen egy kicsi termében létezett a várnak. Lakókörnyezetnek nem lehetett túl barátságos.

Trim barátságos oldala

Végül egy másik érdekessége a várnak, hogy itt forgatták Mel Gibsonnak a Rettenthetetlen című filmjét, annak ellenére, hogy az skót szabadságharcról szólt.

Karácsony

Az idén itteni barátainkkal ünnepeltünk. De azért jó dolog a webkamera meg az internet, így aztán szüleink se maradtak ki a jóból. :)

24-én este magyar karácsonyt rendeztünk nálunk, melyre meghívtuk egyik itteni barátnőmet és angol vőlegényét. (Különben 2 percre laknak tőlünk, és sokszor összejárunk, meg egy csomó közös programunk van.) Töltött káposztát kértek.

Mit mondjak, küzdöttem az elemekkel rendesen. Életem első töltött káposztáját hajtottam végre.

Először is mindig szokott lenni a Lidliben dobozos savanyú káposzta. Most csak azért sem találtam. Már terveztem, hogy elmegyek a litván boltba, amikor a Dunnes Stores lengyel polcán megláttam egy befőttesüveget Sauerkraut felirattal. Na jól van, az első pipa megvan.

A receptet sógornőmtől és anyukámtól kaptam, gondoltam jól összekombinálom a kettőt. Minden világos és egyszerű volt mindaddig, míg el nem kezdtem a káposztalevelekbe való töltögetést.

Kiskoromból úgy emlékeztem, hogy nagymamám káposztalevelei isteni lágyak voltak, csak úgy simult bele a husi. Hát itt nem. Olyan eres volt a levél, hogy alig bírtam hajtogatni. És minél lejjebb mentem a káposztába, annál rosszabb volt a helyzet. Egy csomó ideig kellett párolnom, míg hajlandó volt törés nélkül meghajolni nekem.

Azért én győztem, de be kell vallanom, a legközelebb el fogok tekinteni a káposztalevélbe csomagolástól.

A végén jól sikerült, gyakorlatilag mindet bepusziltuk, pedig nem keveset gyártottam le. Azután jöttek a bejglik, diós és mákos, ahogy kell, aztán még extra mákos és mandulás süti, valamint szaloncukor, forralt bor, köménymagos rúd, mandarin... Gyakorlatilag degeszre ettük magunkat.

Másnap folytatódott a dőzs, mi mentünk át barátnőmékhez, ahol angol vőlegénye készítette el a hamisítatlan angol karácsonyi ebédet.

Nem igaz, amit valamelyik magyar újságban olvastam, hogy a mince pie meg a karácsonyi puding rossz lenne. Biztos ki lehet fogni rosszat is, de én nagyon szeretem mind a kettőt.

Délután egyre mentünk.

Itt szúrnám be, hogy az angol és ír gyerekek 25-én reggel kapják meg az ajándékaikat. Santa aznap reggelre tömi meg a kandallóra akasztott zoknikat. Ennek következtében - az idén jöttem rá - az itteni adventi kalendáriumokban 25 nap van. A kislányunknak persze volt mindkét fajta, 24 napos kontinentális, és 25 napos angolos kalendáriuma is. :b

Amikor megérkeztünk, kaptunk egy fincsi forró fekete teát tejjel. (Na ez az, ami a legtöbb magyarnak nem megy, pedig nagyon finom. Mi szeretjük, még a kislányunknak is ízlik. Az angolok, írek meg a citrommal ízesített, valamint gyümölcs- és gyógynövényes teáktól kapnak frászt.) Kaptunk előételnek csipszet, meg mince pie-t. Ez édes tésztába töltött aszalt gyümölcsökkel megtöltött sütiszerű étel. Megmelegítve, tejszínnel, és piros bogyókból készült gyümölcssalátával nyakon öntve tálalták. Nagyon fincsi volt.

Régi szokás szerint délután háromkor kezdtük meg az ünnepi ebédet. Az angol királynő ünnepi beszédét azonban nem hallgattuk meg, ami ez időben szokott elhangzani a tévében. A fő fogás persze a sült pulyka volt, töltve, némi barna szósszal (gravy), szalonnába göngyölt virsli, tepsiben sült krumpli, párolt zöldségek, úgymint brokkoli, kelbimbó, sárgarépa, petrezselyemgyökér. Annyi étel volt a nagyméretű tányérunkon, hogy nem kis mutatvány volt a végére járni.

A karácsonyi pudingot csak némi pihi után támadtuk meg. Az egy nagyon tömény édesség, telis tele alkoholban érlelt aszalt gyümölcsökkel. Mondjuk nem egy piskóta, és nem lehet előle rengeteget enni, de nagyon fini. A profik brandyvel öntik le, meggyújtják, és lángolva tálalják. Vagy custarddal (vaníliapuding, vagy sodó), vagy tejszínnel fogyasztják. Nyami.

Gyakorlatilag egész délután ettünk.

Este pedig meghívott a kislányunk zongora tanárnénije magukhoz. (ők is közel laknak, 10 perc kocsival, és ők azok, akikkel szintén össze szoktunk járni) Ott is ettünk. Annyira jól esett, hogy könnyű csirkével és salátákkal várt, mert még egy nehéz dolgot nem bírtam volna lenyelni. Ja, és hamisítatlan magyar sajtospogit is készített, a kislányunkat úgy kellett leállítani róla. :) Egész este játszottunk, beszélgettünk.

Nagyon jó volt az idén is a karácsony.

Viszont pár napig csak szendvicset szeretnék enni, az biztos. :)))

Elköltöztünk...

Na nem más városba, esetleg más országba, csak ide a környékre. Hát nem gondoltam volna, hogy 1 év alatt ennyi holmink lesz. Főleg persze nem nekem, aki nem dolgozik, ingyenél, és ritkábban jár emberek közé is; hanem a gyereknek, meg az uramnak, meg a háztartásnak. Beletelt 3 hétbe, mire minden a helyére került. Szerencsére megnyílt nyáron Dublinban is a Stockholm (IKEA), szóval vettünk egy csomó rendezőt, így végül minden a helyére került.
Sok előnyünk származott a költözködésből:

1. Olcsóbb a ház. Annyian elmentek, és folyamatosan mennek Dublinból, hogy alig lehet kiadni a házakat, szóval az árak zuhanórepülésben. 1 évvel ezelőtt ugyanezt a házat 4-500 euróval/hó drágábban tudtuk volna kivenni.
2. Melegebb. Az idén nem fogunk dideregni.
3. Praktikusabb.
4. Nincs a környéken kocsma, csak egy ovi, meg egy park, ami ugye nem mellékes. A helyi vízvezeték-szerelő ugyan váltig állította, hogy az a kocsma (pub) rendkívül biztonságos, mert a bajkeverőket azonnal kidobják. Na ja, csakhogy ők a sajátos problémamegoldásukat kidobás után az utcán szokták folytatni, így történt, hogy a Garda (rendőrség) egy év alatt 3X fordult meg az utcánkban nagy erőkkel (3 kocsi tele rendőrrel).
5. A szomszédok is rendesek, és örülnek nekünk, mert előttünk olyanok lepték el a házat, akik kevésbé gondozták.

Hát remélem, egy ideig nem fogunk megint máshova menni, egyelőre mindenki itt szeretne maradni ebben a házban.

Lisbon II

2009. október 2-án megint megkérdezik az íreket, alá akarják-e írni a Lisszaboni Szerződést. Korábban, egész pontosan 2008. június 12-én elutasították, mert nem látták biztosítottnak a semlegességüket, az adórendszerük szuverenitását és néhány családjogi, oktatási és vallási jogot. Pl. az abortuszt és az eutanáziát nem engedélyezi az ír állam. Ennek következtében az EU garanciákat fogalmazott meg Írországnak ezekben a kérdésekben, majd újra népszavazásra bocsátotta a szerződést. Ez a rövid háttere az eseményeknek.

Azt gondolná az ember, hogy ez mennyire egyszerű, de nem. Kitört a hisztéria Írországban, és nem lehet egy lépést sem tenni Dublin belvárosában anélkül, hogy ne nyomnának a kezembe először Yes, aztán fél méterrel odébb egy No, majd megint egy Yes, és megint egy No satöbbi, satöbbi... szórólapot.

Van néhány megfigyelésem ezzel kapcsolatban.

1. A Sinn Féin nevű párton kívül a többi párt a Yes oldalt képviseli. A No oldalon van még a Libertas nevű új politikai párt, akik az EU parlamenti választásokra alakultak most 2009-ben. A bizonytalanságot jelzi, hogy a katolikus egyház is kissé rendezetlen a kérdésben, mert először a No oldalt képviselte teljes gőzzel, majd egy napon reggel a rádió bemondta, hogy a Yes szavazatokat támogatják. (Pontosan ezen a napon dobták be az ingyenes újságjukat, tele mindenféle érvvel, miért kell No-val szavazni.) A következő napon ismét hivatalos bejelentés jött az egyház részéről, mely szerint megengedik híveiknek, hogy a saját belátásuk szerint szavazzanak Yes-sel, vagy No-val.

2. Mindkét oldal sunyít szerintem, és olyan dolgokat mondanak, amelyeket könnyű az egyszerű embernek felfogni, ámde nem teljesen igaz. A No oldal ijesztgeti az embereket, a Yes meg mézesmadzagot húzgál. Csak néhány példa: Az imént említett katolikus újságban olvastam a legelképesztőbb ijesztgetést, mely szerint ha a választók Yes-sel szavaznak, akkor Írországban a mentális problémákkal küzdőktől (altzheimer kór, skizofrénia, alkoholizmus stb...) az EU elveheti a vagyonát. A No oldal továbbá azzal fenyeget, hogy a szerződés aláírása után elárasztják az országot a bevándorlók, a Yes viszont váltig állítja, hogy aláírás esetén több lesz a munkalehetőség az országban. Háááát.... Ahogy én látom, mindkét folyamatot a piac szabályozza. Eddig özönlöttek az emberek Írországba, mert sok volt a munka. Főleg az EU keleti tagországaiból, azon belül is Lengyelországból. Most meg tömegével mennek haza. mert semmilyen munka nincs. A magyarok is mennek haza. Újak meg nem jönnek. Sőt, most már az írek is mennek innen el. Szóval ez megint csak csúsztatás; miért jönnének a bevándorlók egy szerződés aláírása után. Az pedig számomra szintén nem egyértelmű, hogy hirtelen mitől lenne több munkalehetőség Yes esetén. Áttételesen persze lehet, mondjuk így, a még szabadabb mozgás, kisebb, gyorsabb adminisztráció miatt ide IS jöhet a tőke, de ez szerintem csak lehetőség. Írország a Yes-t nem biztos hogy gyorsan aprópénzre tudja váltani, mint ahogy azt sugallják.

A legjobb összefoglaló és vita talán a közszolgálati tévé honlapján található, amelyet október 15-ig lehet megnézni. Péntek este pedig úgyis kiderül az eredmény. És talán a kedélyek is lecsillapodnak. Végre.

Rathfarnham Castle

Már több mint két hete gyönyörűséges napsütéses idő kényeztet minket Dublinban, ezért elhatároztuk, hogy vasárnap kirándulni fogunk ide a közelbe. Ez a kastély- vagy inkább vár- 20 percre van tőlünk, kocsival még kevesebb idő alatt megtehető a távolság, és rendkívül érdekes dolgokat rejteget.

Eredetileg katonai célból épült, hogy az itt "állomásozó" angolok meg tudják védeni magukat az időnként feldühödött ír néptömegektől. Mint 1987-ben kiderült, még két titkos föld alatti kijárata is van, biztos ami tuti. Meg hát csak rá kell nézni, a négy bástyáról mindenkinek a védekező álláspont jut az eszébe.

Az alant pózoló angol úriember a vár építője, Adam Loftus. További érdekessége, hogy ő volt Írország Lord Kancellárja I. Erzsébet idején, valamint a dublini protestánsok érseke, és egyben a Trinity College Dublin alapítója.

Évszázadok jöttek-mentek, a vár egy csomószor gazdát cserélt házasságok, szerencsejáték adósság és egyebek miatt. Csak néhány Írországban ismertebb név, akik birtokuknak mondhatták az épületet: Conolly és Blackburne család, majd a jezsuita rend, végül az állam vásárolta meg.

Már hallom a kérdést. Igen, van szelleme is a várnak, elvégre muszáj.
A bálterem melletti szobában, ahová a pasik vonultak vissza időnként, az egyik falban egy fiatal lány csontvázát találták meg. A történet szerint két kérője is akadt, akik vetélkedtek a szerelméért. Elhatározták, hogy párbajozni fognak érte, és amíg tart a párbaj, a leányzót bezárják a falba, a faburkolat mögé - micsoda ötlet, brrr-, és aki győz a párbajban, az kiszabadítja a leányzót, nagy lakodalmat csapnak, és ma is élnek, ha meg nem halnak. Csupán egy opciót felejtettek el számításba venni: mi van akkor, ha mindketten belehalnak a párbajba. ??? Nos, ez történt. Szegény leánykának pedig 130 évig kellett várni, míg végre valaki kiszabadította, csak akkor már késő volt. A legenda szerint az ő szelleme kísértett a bálteremben.

KITÉRŐ: Mindezeket az információkat egy nagyszerű idegenvezető mesélte el nekünk gyönyörű angol nyelven. Még a fejem búbján is végigfutott néha a hideg a gyönyörűségtől, hogy minden egyes szavát, nyelvtani szerkezetét teljesen tisztán értem, és megint az volt az érzésem, hogy tudok angolul. Ez sajnos a mindennapi emberekkel való társalgásban nem mindig derül ki. Néha ugyanis az is előfordul, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek egyesek, mert egy árva szót sem értek, mintha nem is angolul beszélnének. Még az uramnak is vannak ilyen tapasztalatai, pedig ő több mint 10 évet dolgozott már multi környezetben, és beszélt mindenféle nációval angolul, de néhány ír beszédét ő sem érti. A legszebb, hogy egyes ír kollégáját más írek sem értenek tisztán, és a 'say it again' - "mondd még egyszer" kifejezést előszeretettel használják egymás megértésére. A neten lehet találni dublini nyelvleckéket :)

HASZNOS: Sok múzeumot ingyen lehet látogatni Írországban. Az összes ilyen megtalálható a www.heritageireland.ie honlapon. Ez is egy ilyen múzeum volt.

Tanévkezdő

Ez az év is szerencsésen elkezdődött szeptember elsején pontban reggel 9-kor. A gyerekek már alig várták, hogy találkozhassanak egymással, másrészről kíváncsiak voltak az új tanító nénire. Itt többnyire két évig tanít egy tanító egy osztályban, aztán váltanak.

Sok különbség van az itteni és az otthoni iskolakezdés között. Nem is tudom, melyikkel kezdjem.

Itt például nem minden könyvet kell megvenni, a tankönyveket az iskolából kölcsönözzük, a feladatokat pedig másolófüzetbe írják a gyerekek. Ez nagyon költséghatékony és zöld megoldás. A tankönyvekből nincs is akkora választék, mint otthon, általában minden iskolában ugyanabból a könyvből tanítanak. És új kiadások sincsenek, a régebbiekből sokáig lehet tanítani.

Nincs évnyitó. És egyáltalán nincsenek nagy ünnepségek és nemzeti megemlékezések máskor sem az iskolában, mintha a romantika korának emelkedettsége ennek az országnak a kultúrájából kimaradt volna, vagy legalábbis nem él örökségként tovább.
Itt egyszerűen csak elkezdődik az iskola, és az első nap az iskola szabályainak átismétlésével telik, valamint az osztályok maguk is hoznak saját magukra érvényes külön szabályokat, mint egy kis demokratikus közösségben. Ezek csak kiegészítők, főleg olyan dolgokat tartalmaznak, miszerint nem hagyunk ki senkit a játékból; hiszen az iskola szabályai önmagukban is elég szigorúak.
Csak néhány a szabályok közül: kötelező és hiánytalan egyenruhaviselet, tetőtől talpig megszabva, miben lehetnek a gyerekek. Ékszer nem lehet, fülbevaló egy pár, mindegyik fülben egy-egy, és csak egy pici pötty lehet. Cipő lapos, gumis talpú, fekete, pántos a tartás miatt. Nem lehet semmilyen kütyüt vinni, a mobil is tilos. Játékot sem vihetnek a gyerekek (csak a juniorok, a kicsik, akik nálunk ovis korúak), viszont olvasnivalót kifejezetten kérnek.
Az idén extra szabályok vannak az újinfluenza (közönséges nevén swine flu) veszély miatt, és azokat be is tartják: a felületeket és a kilincseket naponta fertőtlenítik, a szülők kezét antibakteriális szerrel szintén, ha az iskola területére lépnek. A gyerekeknek kötelező a szappan és a törülköző, és minden gyereknek van extra víz nélkül ható kézfertőtlenítő habja. (Lányokról lévén szó persze mindenki lecsekkolta már az elején, hogy melyikőjüknek milyen szagú a habja:) Minden szülő megkapta a betegségről szóló összefoglalót, biztos ami biztos.

Aztán már jött is a rendes tanítás, házikkal és tesztettekkel, ahogy kell. Egyelőre nagyon élvezzük az iskolát. És az időjárás is olyan szép pár napja. Igazi meleg indián nyár. Csak el ne kiabáljam... :)

Dublin City

Vendég rokon nagyfiúval (RN:) a belvárost is bejártuk.

Persze-persze, voltunk a Grafton Streeten, Dublin Váci utcájában; kezdve Molly Malone-nal, megemlékezvén a fehérvári Kati néniről. (A Molly Malone-ról szóló dal itt, immáron másodszor a blogon, de a hangulat kedvéért még egyszer, meg csak úgy is.)

Aztán Temple bar nevű turistanegyedben sétálgattunk, mely leginkább kocsmáiról híres. Ott aztán van éjszakai élet, de mi, hangsúlyozom, fényes nappal mentünk, és nem tértünk be egyetlen pubba sem, megelégedtünk a szűk utcácskák bolti kirakatainak nézegetésével.

A harmadik célpontunk a St Stephen's Green nevet viselő park volt.
Az írek nagy kertészek, és a zöldekhez, virágokhoz nagyon értenek. Dublin is tele van parkokkal, és összehasonlíthatatlanul sokkal jobb a levegő, mint Budapesten.
Ez a park is csodálatos, és ráadásul szép időnk is volt. Lunch time volt éppen, a fűben üldögélve (nem tilos rálépni!!!) eszegetett a belváros: turisták, nyakkendős office alkalmazottak, kisgyerekes családok, stb.

Miután megnéztük az összes ír szabadságharcos emlékművét a parkban, átbattyogtunk a St Stephen's Green Shopping Centerbe. Szerintem ez Dublin legstílusosabb bevásárló központja.

Ma már nem tervezünk más programot. Legfeljebb játszótér lesz, hogy jól kimozoghassák magukat a gyerkőcök. Holnap pedig repülünk. :)

Zoo

Tegnap volt tán a legfárasztóbb napunk a héten: végigjártuk a dublini állatkertet a rokon nagyfiú (RN) vendégünkkel és egy barátunkkal.

Az állatkert Észak-Dublinban, a Phoenix Parkban található, amelyet Európa legnagyobb városi parkjai közé sorolnak. Egy nap nem is elég rá, mi csak az állatkerttől kipurcantunk, pedig a parkban magában lenne még sok néznivaló. Például rengeteg szarvas él benne szabadon, sétálgatva a parkban lehet velük találkozni. Szerettük volna még megnézni a motorversenyt, melyet rendszeresen tartanak a parkban, de már arra sem volt energiánk. Az állatkert viszont nagy élmény volt.

A zoo abban különbözik az általunk már többször látogatott más állatkertektől, hogy sokkal parkszerűbb, rengeteg benne a zöld, kivéve persze az afrikai szavannás részen:

Mintha kevesebb állat lett volna a kertben, mint mondjuk Budapesten, vagy Bécsben, viszont sokkal nagyobb az életterük, és bizonyos állatok nyugalma jobban biztosított, kisebb helyen lehet őket megnézni, háborgatni. Pl. az oroszlánt és a tigriseket:



Az egyik részén a kertnek csak a vidéki Írország állatait lehetett megnézni, megsimogatni, tanulni róluk.



Felfedező táblák segítettek a tanulásban. Aki nem biztos abban, hogy a törzsfejlődés melyik szakaszában leledzik, azokat ilyen táblákon segítik az eligazodásban:

Kéz- és lábnyompróbát is lehet venni, melyik emberszabásúhoz áll a legközelebb az ember:

Az uram számára a nap fénypontja az volt, amikor megtaláltuk a lajhárt. Ez az állat a példaképe. Miért, miért.... Hát azért, mert folyton aludhat, nem kell sietnie, az is fél napba kerül, mire egyik oldalról a másikra fordul, energiatakarékos, olyan ételt eszik, amit senki, nincs ellensége, a húsát senki sem fogyasztja, még lelőni sem érdemes, mert ha belelőnek is, nem pottyan le a fáról, mert a körmei megtartják. Igaz, kicsit büdi, de jók a túlélési esélyei:) Muszáj volt lefényképezni vele:

Ma alig bírtunk felkelni. Teljes pihenőnapot fogunk tartani.

Malahide

Tegnap a RN (rokon nagyfiú) vendégünk szórakoztatására Dublinnak egyik legelőkelőbb városrészébe. Malahide-ra mentünk. Azonban nem a mai gazdagok és hírességek pazar villáit akartuk megbámulni, hanem a Malahide-i kastélyt mentünk megtekinteni.

A kastéypark

Malahide Castle

A kastély 800 évig volt a híres ír Talbot család tulajdona, akik a zivataros évszázadok és az angol elnyomás ellenére meg tudták őrizni mind a vagyonukat, mind a rangjukat. A kastély a legnagyobb meglepetésemre és örömömre tele van ír emlékekkel, régi ír bútorokkal, tárgyakkal, szóval végre találtam igazi helyi kastélyt, amelyben nem a kontinensről ideszállított tárgyak dominálnak, hanem a helyiek, ellentétben a Russborough Haus and Gardennel valamelyik előző posztomban.
Természetesen, mint minden valamire való kastélynak, ennek is van szelleme, sajnos azonban nem volt szerencsénk találkozni az illetővel, pedig az lett volna csak az igazi élmény.
Nem baj, így is lenyűgöztek minket a termek. RN-nak a nagy szalon tetszett a legjobban, ahol a vendégeket fogadták, és amelyben megtalálható volt az a bizonyos Ladies' Stand is, amely a nők arcfestékét volt hivatott védeni a leolvadástól a kandalló előtt, és amelyről már írtam korábban Russborough kapcsán. Itt most végre képet is találtam róla.

A kislányunknak a gyermekszoba, azon belül is a lovat formázó bicikli nyerte meg a tetszését. Erről sajnos nincs képem, de a képzelőerő tán segít. :b
Engem a középkori nagy ebédlő nyűgözött le, teljesen el tudnék képzelni itt egy filmjelenetet, amelyben a hosszú asztalnál előkelő ír urak és hölgyek ülnek, lábuknál agarakkal, szolgálók sürögnek forognak; a balkonról lantzenészek és udvari bolondok szórakoztatják a vendégeket.

A kastélyból egyenesen a vasút modell múzeumba mentünk a RN kényeztetésére, de mint később kiderült, nemcsak ő, mindannyian nagyon élveztük a show-t. Mert ez az volt.
A sötét teremben egy óriási terepasztal fogadott minket tele Dublin és Írország vasúthálózatának makettjeivel. A sötétben csak a kis utcai lámpácskák és a tengeri világítótornyocskák adtak némi fényt, az előadás közben pedig azt a részt mindig külön megvilágították, amiről éppen beszéltek.
És mit láttam meg mindjárt az elején? Na mit? ... A Howth-i villamost a filmből, amelyről azonos című posztomban már írtam, és ami az ott belinkelt film főszereplője volt. Úgy látom, a dubliniak számon tartják ezt a régi emléket, a múzeum shopban méregdrágán lehet is ilyen villamoskát vásárolni a modellgyűjtőknek, meg persze sok más egyebet.
A terepasztalon tehát megjelent a múlt, régi gőzmozdonyokkal, régi villamosokkal, teherszállító vonatokkal; és a jelen, az új dublini villamoshálózattal (itt Luasnak hívják), a helyi HÉV-vel (Dart), és a hozzájuk tartozó épületek makettjeivel (központi állomások, villamos depók, utcák, kis megállók stb). Olyan volt, mint élőben. Dublinon kívül Donegal, Cork és Belfast vasútjait és vasúttörténetét is megismerhettük, sőt, még a komp és a tengeri hajózás is jelen volt a kiállításon.

A kultúrsokk után azonban szükségünk volt némi levegőre. A kastélyparkban remek játszótér található, egyedi játékokkal. Kedvencünk az air walking:

Azért elfáradtunk, na. Senkit sem kellett elringatni este.

Pókok, rákok, majmok, denevérek, lajhárok...

Pihenő napot tartottunk. Mármint aktív pihenőset. Irány a közeli kalandpark. (Tymon Park)

1. Bemelegítő balanszgyakorlatok:




2. "Állatkertet játszottunk. Először pókok voltunk:


Aztán rákok, amennyiben ugye visszafelé...



Majdan majmok":



A következő: ló. Vagyis lólengés:


"Ez nem ért, mert leért a lábam":


Lajhárok:


Denevér:


3. Végül a jól megérdemelt pihenés:

Búcsú a tavi tündértől, mely a kalandparkot őrzi:

Howth

Augusztus ötödike nagy nap volt, megérkezett várva várt vendégünk, a rokon nagyfiú (a későbbiekben RN:), aki először repült életében, de mindjárt-azonnal egyedül, pedig alig töltötte be a 12. életévét. Ő volt a nap hőse. Nem rosszkedvűen szállt le a repcsiről:)

Jó későn érkeztünk haza, de semmi álmosság sem RN-n, sem a kislányunkon: RN lazán megvásárolta a buszjegyeket magának angolul, másnap már a belépők ügyében is ő "tárgyalt" a kasszással. Simán összekapcsolta az iskolában szerzett kulturális ismereteit a valósággal (utazás a másik oldalon, csapok, double decker stb.), szóval úgy döntöttünk, ennek a gyermeknek tényleg kéne némi kultúrát is közvetíteni. Jött az ötlet, menjünk pl. Howth-ra.
Megsúgom, egy film miatt én már régóta szerettem volna elmenni erre a Dublinból kinyúló félszigetre. Szóval ez az én ötletem volt, bevallom, de nem véletlenül vártuk meg vele a vendégünket. A későbbiekben kiderül, miért.

A filmet 1960-ban készítették, és egy villamosról szól, illetve annak utolsó útjáról Howth-ra. A villamossíneket aztán felszedték, mert kellett a hely a szélesebb autóútnak.
Ez a villamos vitte ki délutánonként, hétvégenként a nyugalomra vágyó dubliniakat a tengerpartra pihenni, egy kis sós levegőt szívni, finom, friss halat venni. Gyönyörű maga a villamos, szeretettel készítették minden porcikáját, lélekkel használták; de eljárt felette az idő. A villamossínek mostanra már mintha ketté vágták volna a világot: a régi korra, melyre nosztalgiával tekintünk vissza; és az új korra, melyet már kevésbé az elegancia (kimunkált járműtartozékok, csiga alakú kovácsoltvas kampó) jellemez, hanem a gyorsaság és a dinamizmus (a fiatal fiúk gyors bringázása, szinte utolérik a lassú villamost; az utasok feje fölött elhúzó repülő). A film tehát tele van szimbólumokkal, lehet fejtegetni.
A film elismeri az új szemlélet létjogosultságát, de siratja a régi időket, nosztalgiával tekint vissza a befejeződő érára, melynek társadalma a képeken is megjelenik: gyermekes családok, a festő, a szerelmespár, az idős házaspár, az idős, egyedül élő asszony, a golfjátékos, a pap - ők temetik a múló korszakot, beterelvén a villamost az út végén a múzeumba... Aludjék.
A filmet régies férfihang kommentálja, elvágyódós kísérőzene andalítja a nézőt. Rövid, 22 perces, az interneten is meg lehet nézni, érdemes. A címe: Once Upon a Tram.
Aki ügyes, a filmen felfedezhet olyan állomásokat, amelyekről én is készítettem fotókat. Alább.

Megérkezvén Howth-ra, először megnéztük a kastélyt. Persze ez is magánszemély birtoka, nem lehet bemenni, de kívülről elég mutatós:

Aztán tekintettel fiú vendégünkre, elmentünk a Transport Museumba, amely a kastélytól 2 percre található. Mondjuk a RN inkább az új kütyükért rajong, mindenféle gadget-ekért; de azt gondoltuk, talán a régi herkentyűkön is talál magának néznivalót.
Volt a múzeumban a tűzoltóautótól kezdve a pékség kocsiján keresztül a postai kiszállító kocsikig minden. Úgy láttam, az emeletes buszok nyerték meg a tetszését a leginkább. Míg mi lányok a gépek szépségét figyeltük, addig a fiúkból persze rögtön előbújt a gépész.
Apósomnak nagyon tetszene ez a múzeum, ő aztán ért is a gépekhez, biztosan megbabonázná a látvány, a gépek szaga...

És aztán megtaláltuk azt a bizonyos villamost. Ott pihent, ahová a film végén betolták. Gyönyörűséges volt, mint a mesében.

A kikötő már ismerős volt a filmből. a halas éttermek egymást érik, sirályok vijjognak, fúj a sós tengeri szél, kisebb-nagyobb halászhajók horgonyoznak.

A világítótornyokat szintén lehet látnia filmben:

A gyerekeknek a nap fénypontja mégis a fókák etetése volt. Nagyon-nagyon aranyosak voltak. A kedvencünk ez a fóka volt. Hosszasan gondolkodtam, hol láttam én ezelőtt ezt a kis pofit. Aztán rájöttem, hogy a kölcsön cicára hasonlít, akire szoktunk vigyázni néha (cat minding), amikor a gazdái elutaznak. Pont olyan a tekintete; olyan antennás bajuszkái és szemcsápjai vannak, mint neki:

Jól elfáradtunk ma, kiszedte az erőnket a friss levegő. Holnapra kisebb programot tervezek, és sok pihenést. :)

Blessington Lakes, Russborough House and Garden

Augusztus 3. Bank Holiday. A kereskedelmi egységek ugyan nyitva vannak ilyenkor, de mindenki másnak szabad ez a nap. Az írek vagy shoppingolnak, vagy elmennek egyet kirándulni. Mi a második variáció mellett döntöttünk.

Első úti célunk: Blessington Lakes, Wicklow megye. Gyönyörűek a tavak, bár abban az órában, amikor ott voltunk, épp nagyon fújt a szél, hideg volt, és az eső is esett egy kicsit:

Mi

Barátunkkal

A következő képeket viszont csak nehezen tudtuk értelmezni. Az elsőt még csak-csak, de a másodikat... Variációk: Gyermekkel vízen járni tilos. / Felnőttel vízben lábat áztatni tilos. :) Vajon melyik a helyes megoldás????

A következő állomás Russborough House and Garden volt.

Végre, végre... Már alig vártam, hogy megnézhessek egy igazi barokk kastélyt, mert annyira kíváncsi voltam, vajon volt-e különbség az itteni és a kontinentális építészet, lakberendezés között. Azt gondoltam, hogy Írország eléggé el lehetett zárva a világtól, biztosan sok egyedi megoldást találok majd a házban. Hát nem. Kiderült, a gazdag rétegekben már abban az időben, a 18. században is létezett a globalizáció. A márvány olasz és lengyel; a festmények Olaszországból, Angliából, Franciaországból és a Németalföldről; szőnyegek Spanyolországból és Törökországból; mahagóni fa Olaszországból, és még folytathatnám. Azért volt ír jellegzetesség is: a Waterfordból származó kristályok. Waterford híres volt a kristályairól, a windsori kastély üvegtárgyai is onnan származnak, de idén ezt a gyárat sajnos benyelte a recesszió. :(

Akadt viszont egy kifejezetten érdekes felfedezésem: az utókor számára egy vicces, vagy legalábbis meghökkentő tárggyal találkoztam, ami kislányom szerint itt elterjedt volt, ő az osztályával már látott ilyet Newbridge-ben egy hasonló kastélyban; azonban én ilyet még a kontinensen egyetlen kastélyban sem vettem észre. Ez az ún. Victorian Ladies' Stand. Ez a neve, direkt rákérdeztem, de sajnos nem találtam ilyet a neten, szóval kénytelen leszek szavakkal jellemezni.
Ez egy olvasóállványhoz hasonló fa bútordarab, természetesen berakásokkal és festéssel díszítve. A tetejét, ami a könyvtartóhoz hasonlít, lehet forgatni, sőt a magasságát is be lehet állítani valahogy. A kandalló elé helyezték, a hölgyekkel szemben, beállították a lédi arcának magasságához, és így a tömör fa megvédte a kandallóból kiáramló hőtől, ami leolvasztotta volna az akkori festékeket az arcáról. Mondjuk így le kellett mondania a hölgynek a tűz látványáról, ellenben nem fagyott meg, sőt a mékáp is rajta maradt. Hát nem gyönyörű történet!!!

Tara Road

Uborkaszezon van, nincsenek nagyobb botrányok, csak amelyek amúgy is megvoltak eddig. Csend van. És bár süt a nap, esik az eső.
Nekem pedig az államvizsga után felszabadult egy csomó időm, ezért elkezdtem törleszteni a restanciáimat. Kábé egy méter hosszú könyvkupac vár rám, de már pár kötetet elolvastam belőle.

Szenzációs hírek híján most az egyik regényről írnék.

Az egyik itteni ismerősöm nyomta a kezembe Maeve Binchy ('mív bincsi') Tara Road c. regényét.

Nem magas irodalom, nem kell keresni benne a regény mélyebb rétegeit, nem komplikált a regényszerkezet, nem váltakoznak az idősíkok, nincs különösebb filozófiai üzenete, sőt egy-egy regényszál is elvarratlan marad a végén.

De nem azért szemeltem ki ezt a regényt, hogy negatív kritikát írjak róla. Bestsellernek több szempontból is nagyon érdekes olvasmány volt.

Először is Írország történetének egyik legizgalmasabb idejében játszódik, a boom alatt, az 1980-as évektől a század végéig. Ekkor lendült be a gazdaság, és hogy a mai üzleti világ szavaival éljek: azokat az ingatlanlufikat, amelyeket ma kipukkadni látunk, akkoriban fújták fel. A főhősnő férje, Danny is egy jó szimattal rendelkező üzletember, aki alulról tornázta fel magát az ország egyik legjelentősebb ingatlanbefektetőjévé, bár lehet sejteni, hogy némi spekuláció is volt a dologban. Aztán szemtanúja lehetünk a cég hanyatlásának a regény végén.

Másrészről rendkívül gyors változáson ment keresztül az egész társadalom, és a különböző generációk életstílusa.

Valamiben hinni kell, bár az irányok megváltoznak. A főhős anyja a régi időkben Szent Anna sugalmai szerint szerette volna felépíteni és irányítani az életét; az új generáció, egyik lánya és kortársai viszont ugyanolyan hiszékenységgel a cigány asszony jóslatait fogadják el feltétlenül.

Tara Road az az utca, ahol a társadalom több típusa is megtalálható.
Az asszony, akit ütlegel a folyton részeg férje, mégis ragaszkodik a házassághoz, és férje véletlen halála után maga is elhiszi, mennyire jó ember volt az ő ura.
A kiváló üzletasszony, Rebecca, mindig tökéletes megjelenésben, akinek óvárosi, ám ultramodern lakása mindig makulátlan, akinek minden sikerül, maga is okosnak és különlegesnek hiszi magát, miközben a legjobb barátnője, Ria férjével tart titkos kapcsolatot évek óta.
Maga a férj, Danny, aki mindig mindenkivel hízelgő, megcsalja feleségét annak legjobb barátnőjével, de közben egy még majdnem gyerek lánnyal is összeszűri a levet, mely kapcsolatból gyermeket is várnak. Egyéb intim kapcsolatairól szintén lehull a fátyol a történet folyamán.
A vendéglős, aki anonim alkoholista.
Testvére, aki drogfüggő.
Testvérének férje, aki a szervezett alvilág tagja.
A fogorvosék és elkényeztetett lányuk, aki tinédzserként terhes lett.
Ria, a főhős, akinek igaziból soha nem sikerült megismernie a férjét, évtizedekig megcsalták, saját naiv világában élt, háziasszonyként szervezte a család életét, majd a nagy csalódás után ki kellett "találnia" magát, hogy a válás után, mely akkor már lehetséges volt az országban, el tudja tartani a kis családot, a lányukat és a fiúkat. Egy véletlen folytán alkalma nyílt egy házcsere akció keretén belül Amerikában nyaralnia. Az asszony, akivel cserélt, szintén az élete megoldásán töprengett és a regény végén jó barátok lettek.

A könyvből filmsorozat (szappanopera) készült ugyanezen címmel, melyet Magyarországon is vetítenek. Az amerikai nő szerepét Andie MacDowell játssza, aki egyúttal a L'Oreal cég reklámarca lett. Mert megérdemli. :)

Én nem láttam magát a filmet, nem tudom értékelni, azonban maga Binchy írta, hogy csodálja azokat, akik annyi párbeszédet, cselekményt bírnak beletenni az ő regényébe, mert ő inkább a figurák gondolatait boncolgatja. Én is pont ezt szerettem benne, mert belátást engedett az írek gondolkodásmódjába, életszemléletébe.

Binchy nagy szeretettel ír a hőseiről, és ezt az ország érzi, megbecsüli. Írországban a bestseller író is író, értékelik, fontosnak tartják, nem sznobok. Ezt jelzi, hogy 2005-ben egy róla készült portré is helyet kapott a National Gallery jelentős ír személyiségek portrégyűjteményébe Yeats, Joyce és egyéb nagyok után. (Átellenben Bono kicsit absztrakt arcképével.)

Binchynek természetesen van saját honlapja, melyre mindig feltesz egy-egy új novellát, lehet kóstolgatni!

Bray

A hétvégén Braybe kirándultunk. Darttal mentünk (a helyi HÉV), és bár tudjuk, hogy a héten, pénteken esedékes a dublini U2 koncert, mi azért nem szálltunk ki Killiney-ban, és nem néztük meg Bono házát és a tyúkját, mielőtt valaki megkérdezné. :)
Mentünk egyenesen Brayig, gyönyörködve a tengerben, mert az út a parton vezetett végig.

Először a tengeri állatkertbe mentünk. Gyönyörűek voltak a kis vízi herkentyűk, halacskák. Az én kedvencem a tengeri csikós akvárium volt. Sajnos pont lefagyott a fényképezőgépem, pedig őket szerettem volna a leginkább megörökíteni. Olyan futurisztikusak voltak, ahogy a többi haltól eltérően függőlegesen lebegtek a vízben. Néha összecsimpaszkodtak ketten, és úgy lebegtek. Azt is megtudtam róluk, hogy a hímek hordják ki a petéket, nem a nőstények, vagyis náluk a fiúk a kismamák :)
Persze voltak még némók, mindenféle színes apróság, tengeri sünök, korallok, tengeri csillagok, neon halak meg rengeteg tengeri és folyami élőlény.
A leghuncutabb azonban a rája volt. Először odacsábított minket a nyitott akváriumhoz azzal, hogy félig kidugta palacsinta testét a vízből, utána pedig egy nagyot ugrott, és alaposan szemközt fröcskölte a népeket. Megfogni nem volt tanácsos, mert képes volt szúrni, de amúgy elég játékos volt. Ez itt alul egy ovis példány:

Valamiért egész nap kísértett Romhányi-Halász Judit, nem bírtam kiverni a fejemből:

Apám- így szól a kis bálna-
Hadd mehessek el a bálba!
Nem mehetsz el fiam, Péter,
Nem vagy még egy kilóméter!

Nézd csak milyen szép a márna,
Mi lenne, ha velem járna?
Hagyd, hisz olyan nagy a szája,
Lám a rája fütyül rája! nana, na, na, na...

Az állatkert után gyorsan kerestünk egy Fish and Chipset, vettünk egy hatalmas adag krumplit, halat, csirkét, salátát, aztán leültünk a tengerpartra ebédelni, mert ugye már lunch time volt, és kopogott az összes szemünk az éhségtől. Nem voltunk egyedül, mások is ott piknikeltek. És néztük a tengert. Sikerült egy emberi egyed nélküli fotót készítenem magáról a partról:

Rájöttem, hogy én órákig el bírnám nézni, hallgatni és szagolni a tengert; semmilyen más attrakció nem szükséges a szórakoztatásomhoz. Biztosan öregszem :)

A környező villák egyediek, bár magukon hordozzák a dublini építkezési stílusok nyomait, mégis kicsit mások. Pl. be vannak pucolva, és nem a téglás front dominál:

Miközben megebédeltük, tudatos turistaként elterveztük, mi mindent fogunk megtekinteni abból, amit az interneten találtunk. Állítólag lenne itt egy vár, meg egy 17. századi grófi kastély gyönyörű kerttel:

Kilruddery House and Farm

Mint később kiderült, bár előbb is észrevehettük volna, mindkét hely magántulajdon, és az évnek csak bizonyos időszakában látogathatók. Pedig úgy megnéztem volna őket. :(
És még a helyi tourinform iroda is csak azt tudta megerősíteni, hogy a fő látványosság a parti sétány, ahol vidámpark, élő zene, és kirakodóvásár fogadja a kirándulókat. Mondjuk ez a vidámpark mánia számomra érthetetlen, de ez az én bajom. Még a kisfiúk dodzsem őrületét valahogy felfogom, de hogy egy nagy adag ebéd után kinek van kedve a vurstli gyomorforgató kör- és egyéb formájú föl-le rángatózó alkotmányaiba beleülni, az számomra rejtély. A kislányunkat is hiába unszoltuk, hogy üljön bele a ringlispílbe, ő csak a hajóhintát és az elvarázsolt kastélyt szereti, az meg itt nem volt.
Nem baj, még megnéztük a város egyik legérdekesebb 19. századi épületét, a városi csarnokot. Most a helyi meki üzemelteti, de szerencsére nem tették tönkre. Sőt, kifejezetten stílusos, kicsit olyan régi kocsma jellege van belülről a sok fa meg kovácsoltvas miatt:



Az irodától visszasétáltunk a partra, közben láttuk azt a házat, amelyben James Joyce a gyerekkorát töltötte.

Kislányunknak a tengerparton sürgős kavicsgyűjtenivalója akadt, persze nem volt mindegy, milyen az a kavics. Annál jobb, minél több kagylót és más fosszíliát tartalmazott...

Apa elfáradt...

Anya nem...

A kirakodóvásár érdekes volt, bár a globalizáció hatása jócskán meglátszott. Pont ugyanazokat a dél-amerikai ékszereket, kiegészítőket, kendőket, indián holmikat lehetett kapni, mint nálunk. Viszont itt a világ más tájairól is megjelentek az árusok, akik otthon nem, és főleg jellegzetes ételeket árultak. Lehetett a német curry wursttól kezdve a spanyol, francia, indiai, libanoni, és thai konyha remekeiből kóstolgatni. Az írek a muffinjaikkal képviseltették magukat.

Két srác blúzt játszott a színpadon, egész jók voltak.

Aztán belebotlottunk két őrült tudósba, akik kicsi gyerekeknek mindenféle habzó, gőzölgő, trükkös kísérletet mutattak be. A tudományos magyarázatok ugyan elmaradtak, mivel óvodáskorú volt a célközönség, de az érdeklődésüket felkeltették, az biztos. Tisztára bezsongtak a gyerekek.

"oó, azt nem mondta senki, hogy ezt a kék habzó löttyöt kell meginni..."

"én is kérek egy kis forró gőzhabot..."

Nagyon elfáradtunk estére, jó volt leülni a vonaton, és nézni a tengert, nézni a tengert, nézni a tengert...